A Gyerekköltészeti Verseny plakátja
Meghívó a díjkiosztó ünnepségre
Összefoglaló prezentáció a pályázatról
Székesfehérvári Gyerekköltészeti Verseny 2011
20 vers, 20 kép című kiadvány utószava
Divat azt mondani, hogy leáldozott az irodalom ideje, hogy mostanában könyv helyett minden fiatal filmet néz, sőt, még a költők is megírták, hogy:
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember fotelben ülve
rágcsált, sörözött, lazított, butult,
s mint akit magába új vízözön nyel,
bámulta saját vesztét mély közönnyel.
(Orbán Ottó: Töredék)
És mégis: a gyermekek még olvasnak, hiszen a pár éve lezajlott Nagy Könyv játékban rengetegen részt vettek, és igen nagy részük gyerek, ezt látni lehet a beszavazott művekből, sőt, a gyerekek nemcsak klasszikus prózaírókat, de egy fiatal költő-tehetséget is beszavaztak a legkedvesebb magyar írók listájába. Kell-e ennél több annak bizonyítására, hogy az irodalom él és élni fog? Ha valakinek további bizonyítékokra van szüksége, olvassa csak el bátran az egész pályázati anyagot, és persze legfőképpen az itt megjelent verseket.
A gyerekek tudnak és szeretnek írni, és a jövő irodalma az ő kezükben van. Túlteng a vizuális kultúra? Igen, rendben, de hány gyerek rendezhet filmet? A filmhez sok pénz, sok idő, sok ember és sok tapasztalat kell – az íráshoz viszont csak toll, papír meg egy író, fegyelem, kifelé és befelé egyaránt irányuló figyelem, és sok-sok gyakorlás. Az író szerencsés - hiszen szabad. Amikor ír, nem függ másoktól, még az olvasótól sem. Ám ha valaki már jól ismeri a világot és önmagát, vagy legalábbis állandóan törekszik a megismerésre, és ezt képes, ha nem is mindig közérthetően, de legalább szabatosan, világosan és szenvedélyesen megfogalmazni, akkor bizton számíthat arra is, hogy sokan és sokáig olvassák majd.
Az irodalom szerencsés műfaj: a jég hátán is megél. Nem kell hozzá csak egy író és egy vagy több olvasó. És mennyi minden tekinthető irodalomnak! Irodalom a tábortűz mellett mesélt, jól sikerült kísértethistória, amelybe beleborzong a hallgatóság, a helyben rögtönzött mondóka, amely aztán már soha többé nem megy ki annak a füléből, aki egyszer meghallotta, irodalom a frappáns élménybeszámoló, a szívbemarkoló szerelmeslevél, az igényesen megírt napló és az unokáknak írt családi emlékezés. Aki ír: nemcsak önmaga. Bekapcsolódik egy hagyományba, megfogalmazza azt, amit annyian megfogalmazhatatlannak hittek, és utat nyit saját magányából a közös tapasztalatok felé.
Igazából nem is az számít leginkább, hogy kik lettek a nyertesek ezen a pályázaton – a zsűri elég hosszas latolgatás és vitatkozás után döntött, hiszen versolvasáskor nemcsak a szakmai szem, hanem az egyéni ízlés is számít, és a rengeteg leadott vers közül mindegyikben volt valami izgalmas, fontos vagy érdekes – ez természetesen nem kisebbíti a megjelent versek érdemeit, hiszen sok olyan szerző volt, akit mindannyian érdemesnek találtunk a megjelenésre. Mégis: az a legfontosabb, hogy mindenki nyer, aki ír. Szerencsére az irodalom nem versenyfutás – ez egy olyan pálya, ahol mindenki célba ér, és közben gyakorolja a fogalmazás könnyedségét, az élményekre való odafigyelést, és persze az önismeretet – elsősorban ez utóbbiban szenved hiányt a ma embere. Gyermekkorában mindenki tehetséges, hiszen intenzíven, nyitott szemmel éli az életét, és felfokozottak az érzelmei. A kis- és középiskolás életkor talán az egész élet legkreatívabb időszaka, amikor még a kötelező iskolai fogalmazásokból is vicces, izgalmas, emlékezetes írások születhetnek.
Csodálatos volt látni, hogy a mostani pályázók is így gondolkoznak az irodalomról. Verseket írnak, amelyben ők és barátaik szerepelnek, mindenki legnagyobb örömére; közösen írnak tréfás mondókákat, a maguk és a tanárok szórakoztatására; írnak közösségről, szerelemről, barátságról, magányról, sportról, évszakokról, háziállatokról; sőt, úgy tűnik, közös – esetleg előre megbeszélt – témáik is vannak, tehát nyilván olvassák, értik, megbeszélik és méltányolják egymás munkáit. Az is látszik, hogy a tanárok is örömmel fogadják a gyerekek próbálkozásait, és nagy odafigyeléssel, de kényszerítés nélkül irányítják őket.
Az írást mint örömöt adó és feszültséget levezető tevékenységet mindenkinek érdemes folytatnia, akár bekerült végül az antológiába, akár nem – hiszen ebben a korban korai lenne még megmondani, kiből lesz olyan író, aki nemcsak közvetlen környezetét szólítja meg, hanem a nagyközönséget is. Az antológiában megjelenteknek pedig ezúton is szívből gratulálunk, és kívánjuk, hogy továbbra is találjanak örömet a versírásban és a versolvasásban.
A zsűri nevében: Szabó T. Anna
